Akai bara 01

Leírás:
Véégre eljutottunk oda, hogy elkezdtem egy sorozatot. AU, OOC karakterek.
Vegyünk egy Ruru-t, Tora-t meg néhány olykor idegesító, kedves, gonosz karaktert a középkori Japánban. És ez lett belőle. Páros nem írok, mert akkor unalmas lenne.
Elég rövidke 1. fejezet de hát ez van *yay* A kövi már hosszabb lesz^^
enjoy~

1. fejezet: Kötelék

Uruha POV

Emlékszem, hogy már egész kicsi koromban is az volt a cél, hogy minél óvatosabban bánjanak velem, tanuljak jó modort, udvariasságot, egyszóval tökéletes legyek. Születésemkor el lett döntve, hogy én bizony a hercegé leszek. Mindent meg kellett tennem. Először lázadtam, de beletörődtem. Nem tehettem mást. Ebbe menekültem a magány elől. Egyetlen barátom volt, mert ki sem tehettem a házból a lábam. A szobalányok lesték minden óhajomat és csak velük mehettem ki a szobámból, de ők se voltak elég figyelmesek így egyik éjszaka, amikor 7 éves lehettem, kimentem. Sosem felejtem el azt a napot.

Egy óvatlan pillanatban kiszöktem a szobámból. Futottam az udvarra és a tóig meg sem álltam. Néztem, ahogy a nap lassan megy le. Az utolsó sugaraival bevilágította a hatalmas kertet. Kezdett egyre hidegebb lenni ezért összébb húzódtam, mint egy kiscica. Egyetlen vékony kimonó volt rajtam és nagyon fáztam.

Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögül. Fel voltam készülve, hogy valamelyik szolga szid le, de nem ez történt. Megfordultam és az idegenre néztem. Maximum 20 éves lehetett, fekete haja volt és férfias arca. Valami vonzott hozzá. Nagy szemekkel bámultam rá. A szél elkezdett fújni én pedig reszkettem..

- Miért vagy itt? – kérdezte színtelenül.

- Unalmas bent.

Tényleg így volt. Vágytam ki. A szabadságra, kalandokra, megismerni új embereket és világot látni. A kerten és a házon kívül nem ismertem más helyet, ezért érdekelt, hogy vajon milyen lehet?

Nem mondott semmit. Megfogta a kezem és visszavitt a szobámba. Nem tiltakoztam. Nem is tehettem volna, hiszen esélyem sem lett volna ellene.

Lefeküdtem az ágyamba és néztem a csillagokat. Vajon mit tartogat nekem a jövő? Egyáltalán nincs kedvem a hercegé lenni, sőt a palotájában sem. De nem okozhatok senkinek sem csalódást. Ha ez a sorsom, akkor így lesz. Nem tehetek mást, de majd még meglátjuk.

Másnap anyám keltett kora reggel, hogy készüljek. Utána egésznap a tanítóm foglalkozott velem. Sok mindent megtanított, de fárasztó is volt.

Napnyugtakor megint kiszöktem és leültem a tóhoz a fa alá. Néztem, ahogy az aranyhalak úszkálnak a kristálytiszta vízben. Valahogy mindig megnyugtatott. Irigyeltem őket, hogy olyan kötetlenek, de ők is be voltak zárva egy kis helyre.

- Már megint te? – kérdezte egy ismerős hang.

Válaszképpen bólintottam.

Előszedett egy kardot és elkezdett gyakorolni. Igazából nem értettem, csak a levegőben hadonászott és ennyi, de mégis volt benne valami nemes. Mikor meguntam visszamásztam az ágyamba és most hamar elnyomott az álom.

Ez ment egy hétig. Aztán elhatároztam, hogy kiszabadítom a halakat. Amikor a mesterem figyelmetlen volt, elraktam egy nagyobb arany edényt. Este kilopóztam és próbáltam kézzel elkapni a halakat, ami sikerült is. Nagyon sokat bénáztam és csurom vizes lettem, majd megfagytam, de megérte. Rohantam a folyóhoz, ami nem volt olyan messze. Arra számítottam, hogy békésen fog folyni, de most haragos volt. A szél hatalmas hullámokat vert. A vize pedig sötét és koszos. Nagyon megijedtem, de nem hagyhattam cserben a halakat. Próbáltam közel menni a parthoz, de egyszer csak elkezdett velem omlani a föld és hamar a habokban találtam magam. Nagyon ijesztő volt. Nem tudtam semmiben sem megkapaszkodni a sodrás gyorsan vitt magával és az eső is elkezdett esni. Néha alá buktam és egyáltalán nem volt kellemes. Köhögve jöttem a felszínre.

- Segítség!

Hang alig jött ki a torkomon, de valaki mégis meghallotta. Egy fekete árnyék ugrott és úszott be. Amint elért rögtön magához húzott. Akkor jöttem rá, hogy ez az a fiú, akit mostanában láttam hadonászni a kardjával a levegőben. Megfogott egy belógó faágat és abba kapaszkodott. Lassan kihúzott és a földre rakott. Elkezdtem hangosan köhögni, mire ő megütögette a hátam és sokkal jobb lett. Mindenemből csöpögött a víz és már igazán nagyon fáztam. Anyut akartam vagy aput. Féltem. Úgy éreztem magam, mint egy ázott kölyök cica. A srác csak lihegett.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Ühüm. Köszönöm bátyó – mosolyogtam rá.

- Máskor vigyázz jobban, ha lehet. – ölelt át – hogy hívnak?

- Ruru. Téged?

- Tora.

Nem vont felelősségre, hogy miért voltam olyan buta. Az ölébe vett és elsétált velem vissza a házig. A teste nagyon meleg volt és jól esett. Amint odaértünk szólt az egyik dadusomnak, Momonak aki előszedett tiszta, száraz ruhákat. Törülközővel meg törölt és átöltöztetett. Tora közben eltűnt.

- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Meg is halhattál volna! Ha nincs a fiam, akkor nem élsz – hüledezett a néni – A szüleidnek nem szólok, mert nem akarok gondot.

Bólintottam. Az ágyamba rakott és jól betakart, hogy felmelegedjek. Hamar elaludtam.

A napjaim szokásosan teltek. Nappal oktattak, éjszaka kiszöktem Torához és egy csomót beszélgettünk. Ő lett a biztos pont az életemben. A védelmezőm, akire bármikor számíthattam. Az egyetlen barátom. És ez így volt jó.

Csináltam pár csínytevést, de sosem mondta el másoknak. Tiszteltem őt. És sok dolgot megtudtam róla. Kiderült, hogy katona akar lenni és ezért sokat kell gyakorolnia. Momo az anyukája, aki a dadusom. Az apukáját még kiskorában elvesztette. Amikor róla mesélt, mindig a holdat nézte és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Én csak átöleltem és megnyugtattam, hogy nincs semmi, vele vagyok. Erre csak halványan elmosolyodott. Biztos nagyon szerette őt.

Teltek az évek és felnőttünk. 17 éves lettem Tora pedig 30. Sokat változtunk, vagyis csak ő. Én ugyanaz a gyerek maradtam, aki folyton a fogadott bátyjával van.

A tóparton ültünk egymás mellett. A holdfény bevilágította az egész esti eget. Hangulatos volt az egész. Megnyugtató. A szél elkezdett fújni mire én megrezzentem. Ő átkarolt és magához húzott. Ismerte minden mozdulatomat. Tudta, hogy mikor mire van szükségem, de a szívembe nem láthatott bele. Az érzéseim az enyémek voltak csak.

- Tora-chan – szólítottam meg. Felém fordult. Csak tőlem tűrte el a lechan-ozást. Már igazi férfi volt és nem illett hozzá, de ez volt a mi nyelvünk. Ebből tudtuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Ki tűnő helye volt a szívemben. – Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el. – hajtottam le szomorúan a fejem.

Megfogta az államat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Tudod kicsi Ruru-chan, hogy amíg lehet, melletted leszek és védeni foglak.

Csillogó szemekkel néztem rá. Ezt akartam hallani. Remélem, megadatik nekünk még pár év együtt, mert ha a királyhoz kerülök, akkor ő nem jöhet velem. Rettegek attól a naptól. Nem akarom, hogy eljöjjön. Tudom, hogy jobb sorsom lesz, de csak sínylődni fogok… nélküle pedig nem élet ez az egész. Ragaszkodom hozzá. nagyon. Az egyetlen dolog, amit féltek elveszíteni. Az én kincsem. Barátság vagy szerelem? Nem tudom, mi van köztünk. Sosem voltam szerelmes, de már hallottam róla, hogy milyen érzés.

- Min gondolkozol kicsi Ruru-chan?

A hangja zökkentett ki. Ránéztem és csak megráztam a fejem. – Nem érdekes – mosolyogtam rá. Nem firtatta a dolgot. Tudta, hogy vannak ilyen szokásaim, de ettől ugyanúgy megbízott bennem. Minket egy erős, elszakíthatatlan fonál tartott össze, amit senki nem tehet tönkre.