( Egyszerre aranyos és szomorú, happy end.)
Uruha POV
Kocsi duda, fékcsikorgás, egy nagy, bumm és utána fehérség. Ennyit érzékeltem a világból. Mikor felkeltem egy vakító fényű helyen voltam. Mellettem egy angyal. Mit keresek itt? Ugye nem haltam meg? Az nem lehet! A banda.. Reita.. Mi folyik itt?! Hirtelen annyi kérdés merült fel bennem.
- Jó, hogy felébredtél! – kezdte komoly képpel az a szárnyas valami – A nevem Kyou.
- Mi történt? – kérdeztem hisztérikusan.
- Autóbaleset. Jelenleg eltűntnek vagy nyilvánítva. Csak rajtad áll, hogy mi lesz.
Ezzel el is ment én pedig újra csak a nagy fehérséget láttam.
Tokyo utcáján keltem fel, de valami nagyon furcsa volt. Az emberek meg úgy minden nagy lett. És nem szavak, hanem nyávogás jött ki a számon. Már megint mi a franc van?! Én már komolyan nem értek semmit. Aztán végignéztem magamon. 4 láb, cuki fülek, fekete bunda.. macska lettem!! De hogy? És miért? Már megint egy csomó kérdés és szerintem sosem fogom megtudni a választ. Kezd elegem lenni ebből.
Kimásztam az utcára. Az emberek nagy része észre sem vett és volt, aki gyűlölködve nézett rám. Meg voltam zavarodva. Vissza akartam térni a régi életemhez. Elkezdtem rohanni az úton, de egy fehér kocsi majdnem elütött. Most mit csináljak? Elkeseredésemben sírni akartam, de csak fájdalmas nyávogás jött ki a számon. Meg kell találnom Reitát vagy Rukit. Nah igen, és ha megvannak, hogy közlöm velük, hogy én vagyok Uruha? Sehogy. Ez egy totálisan veszett ügy. De most szükségem van valakire.
Nem tudom mennyit mehettek, de már csak arra lettem figyelmes, hogy kezd sötétedni. Elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Nagyon féltem, rettegtem. Szóval ilyen, ha valaki kóbor. De legalább kap szabadságot, csak ha sokáig ez van, elhatalmasodik a szívén és örökké csak menne, rosszabbik esetben felemészti a lelkét. Erre most nagyon nincs szükségem. Épp mentem át az úton, de egy kocsi nem állt meg és nekem jött én pedig elájultam.
Reita POV
Már 2 napja nincs semmi hír a Himémről. Nagyon aggódom érte. A kocsiját megtalálták, mert karambolozott vele valaki, de őt magát nem. Nagyon elkeseredtem. Minden az én hibám.. Ha Nao nem smárolt volna le, most őt ölelgethetném, de túl gyenge voltam és nem tudtam ellenállni.
Siettem haza kocsival mikor feltűnt, hogy valaminek nekimentem. Leállítottam, kiszálltam és egy macska terült el előttem. Nem volt szívem otthagyni így felvettem és az anyósülésre raktam. Száguldottam haza és rögtön hívtam egy állatorvost. Nem tudom miért lettem ilyen emberséges, de megsajnáltam szerencsétlent. Elveszettnek tűnt, akárcsak én nélküle.
A doki hamar kiért és megvizsgálta. Szerencsére nem lett komoly baja csak a fején egy sérülés, amit lekezelt és bekötött.
Másnap arra keltem, hogy a cica mellettem fekszik és a nagy szemeivel rám néz. Muszáj volt elmosolyodnom. Hasonlított Uruhára.
- Jó reggelt Cica – megsimogattam a fejét – Olyan, vagy mint Ő.
Szomorúan lehajtottam a fejem és a szememből könnyek kezdtek folyni. Végignéztem az ágyon és elfogott a magány. Eszembe jutott mikor összejöttünk.
Hideg az éjszaka, a lámpák alig égnek. Nyílt az ajtó és Uruha lépett be rajta gondterhelten. Mögé léptem és átöleltem.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Reita, én már nem bírom – leült az ágy szélére – Szeretlek, nem úgy, mint egy barátot, hanem úgy, mint egy férfit.
Megcsillantak a szemeim. Már régóta vártam erre. Leültem mellé és óvatosan az ajkaira hajoltam. Finoman kóstolgattam. Szerettem volna, ha érzi, hogy én is szeretem. Kicsit elhajoltam tőle és a szemébe néztem.
- Én is szeretlek Koyou.
Ezen az ágyon jöttünk össze és itt voltunk először együtt.
- Reitah.
Az én nevemmel élvezett el. Még löktem párat és én is követtem őt. A karjaimba zártam és a haját simogattam.
- Soha ne engedj el. – motyogta.
- Nem foglak. – suttogtam a fülébe – Örökké veled leszek.
Azok a régi szép idők.
Uruha POV
Nem gondoltam, hogy pont ő fog hazavinni, de így lett. Kezdtem látni a szenvedését nélkülem és ez nagyon nem volt jó érzés. A szívem összetört, de legalább tudom, hogy Naohoz semmi köze, vagyis remélem.
A fejemmel az arcához dörgölőztem mire rám nézett a könnyes szemeivel. Nem akarom boldogtalannak látni. Az ölébe vett és elkezdett simogatni.
- Tudod, nagyon hasonlítasz rá. Legyen a neved Ruru.
Magához szorított, mint egy plüsst, de hagytam. Ha már nem lehetek emberként vele, legalább macskaként. Már csak arra kellett rájönnöm, hogyan tudassam vele, hogy én vagyok Uruha.
Óvatosan letett az ágyra és az éjjeliszekrényhez lépett ahol az egyik közös képünk volt. Felvette és visszaült vele mellém.
- Nézd Ruru – mutatott a képre – Látod milyen boldog voltam? Miért hagyott itt? Ő az egyetlen, akinek megnyíltam. Annyira hiányzik.
A könnyei megint keservesen folyni kezdtek. Az ölébe másztam és nagy szemekkel ránéztem.
- Olyan, vagy mint aki érti – simogatta a fejem – de lehet, hogy így van. Ugye te nem fogsz elhagyni?
Nyávogtam egyet mire elmosolyodott. Boldognak akartam látni, mert akkor én is az vagyok.
- Beviszlek ma a próbára és bemutatlak a többieknek.
Reita POV
Összepakoltam a gitáromat, a hátamra vettem. Zsebre raktam a telefont, és ami még kell. Egy kartondobozba raktam plédet és rá a cicámat. Megfogtam és beraktam a kocsiba. Hazafelé majd el kéne menni a boltba venni pár cuccot neki. Komolyan gondoltam, hogy megtartóm Ruru-t. Az se érdekel, ha a többiek furcsán néznek majd rám.
Óvatosan vezettem az úton, valójában lefoglalt a kinti világ. Néztem mindenfelé hát, ha meglátom Uruhát, de semmi. Csalódottan baktattam fel a próbatermünkbe, ahol már mindenki ott volt.
- Sziasztok! – köszöntem a többieknek.
Érezni lehetett rajtuk a szomorúságot. Tudom, hogy nekik is hiányzik.
Leraktam a gitárt az egyik sarokba, a dobozt pedig a kanapéra. Kai kíváncsian nézett bele, és amikor meglátta a cicát felkiáltott, kivette és megölelte.
- Nem is mondtad, hogy van háziállatod – mosolyodott el – Nagyon cuki. Mi a neve?
- Én sem tudtam, hogy lesz. Tegnap véletlenül elütöttem. Ruru.
- És megtartod? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Meg. Ma akarok neki venni néhány cuccot.
A többiek is odamentek és elkezdték simogatni. Ruru tűrte, sőt tetszett is neki. Olyan aranyos.
- Nos Gazette, ma hamarabb vége a próbának, helyette megyünk mindannyian Rei-vel vásárolni neki – mutatott Ruki a szőrgombócra.
,, Gazette”. Addig nem vagyunk amíg Uruha nincs meg, de ők hogyan is vehetnék észre? Kezdem azt érezni, hogy nekik soha nem is számított.
- Azért ne szedjétek szét – mordultam rájuk és elvettem tőlük.
Leraktam a kanapéra és végre elkezdtünk próbálni. Nélküle nem volt ugyanaz. Hiányzott a gitárja hangja, a kisugárzása meg úgy minden, ami hozzá köthető.
A próba végén visszaraktam a cicát a dobozba, mindenki beszállt a kocsimba és elindultunk egy nagy bevásárlóközpontba. Amíg bent voltunk, addig Kai vigyázott rá.. Benn bízom annyira, hogy nem csinál vele semmit.
Bent jó sok mindent vettünk neki. Macskatejet, tápot, játékokat és egy pihe puha plédet. Végül is csak 3 nagy szatyornyi cucc lett, de megérte. A többiek hazagyalogoltak, de a dobos eljött velem.
Leparkoltam a házamnál. A kezembe vettem a cuccokat, de megálltam a cseresznyefánknál és felsóhajtottam. Nemsokára elkezd virágozni. Uruha imádta mindig. Olyankor egésznap alatta ült, sokszor még engem is sikerült rávennie, és csak néztünk a lehulló szirmok táncát a szélben. Romantikus dolog volt. Mindig a mellkasomnak dőlt, én átöleltem és csak szorítottam magamhoz.
- Nyugi Reita. Mire kinyílnak, már Ő is meglesz. – mosolygott bíztatóan.
- És ha nem? – kérdeztem keservesen – A világomnak már így is annyi. Attól rettegek, hogy megcsörren a telefonom és egy gépies hang közli, hogy holtan találták valahol.
- Higgy benne, hogy nem így lesz. Uruha erős.
Aznap már nem igazán beszélgettünk. Ruruval voltam elfoglalva. Nagyon aranyos.
* * * * *
2 nap telt el. Reggel arra figyeltem fel, hogy Ruru nincs sehol, pedig mindent megnéztem. Könnyek kezdtek folyni a szememből. A cseresznyefa virágai kinyíltak. Eltörött a mécses és összerogytam. Egy ismeretlen szám hívott.
- Halló! – szóltam bele remegő hangon.
- Maga Suzuki Akira?
- Igen, de maga ki?
- A Tokyo Korházban dolgozom. - biztos Uruháról van szó – Takashima Koyou-t tegnap megtalálták és behozták ide.
- Hogy van?
- Legyengült, de nincs életveszély. Ha ma bejön hozzá, már haza is mehet.
- Oké.
Lediktáltam a kórterem számát és már mentem is hozzá.
Negyed óra alatt odaértem. Felmentem a másodikra és meg is találtam a szobát ahol feküdt. Z ágyához léptem és megszorítottam a kezét.
- Itt vagyok Kicsim. – suttogtam a fülébe.
Elkezdett mocorogni és lassan kinyitotta a szemeit. Örömömben elkezdtem sírni.
- Jól vagy, Cicám? – néztem rá.
- Ühüm – mosolyodott el – haza akarok menni.
Megkerestem egy dokit, aláírtunk néhány papírt és húztunk is haza.
Uruha POV
A kocsi ablakából végig kifelé bámultam. Örülök, hogy végre megint ember vagyok, és azzal lehetek, akit a legjobban szeretek. Visszaemlékeztem a tegnap estére, de jobb, ha az örökké titokban marad.
Kiszálltam a kocsiból és egyből a cseresznyefához siettem, ami rózsaszínben pompázott.
- Jó, hogy végre itthon vagy – ölelt át hátulról – Cicám.
Megfordultam és megcsókoltam lágyan, amit persze mélyített és a végén már vadul faltuk egymást.
