A magány hűs lepelként simult a szívére, mint egy béklyó, ami nem akarja elengedni. Elvesztette Őt is. Már nem volt senkije ezen a romlott világon. A tiszta lelke csendes és üres lett. Lassan felemésztette. Átkozta magát, hogy nem mehetett Hizaki után a mennybe, hiszen vámpír. Nem halhat meg olyan könnyen és biztos a pokolra jut. Az érzései…megbénították. Ki akarta magából tépni ezeket. Ha nem szeret, bele nem adnak 10 évet egymásnak, ami tele volt tiszta érzelmekkel és szenvedéllyel. De, sosem mert belegondolni, hogy milyen lesz az elvesztése.
Ijesztő csend honolt a szobájában. A székében ült és nézte, ahogy a cseresznyefa szirmai lassan hullanak, mint a hópelyhek. Túl csendes volt számára minden. Legszívesebben ordított volna, de nem tehette. Némán gyászolt.
Elképzelte, ahogy az ölében ül és édes kis semmiségeket suttognak egymásnak. Utána puszit ad a puha ajkaira és átöleli. Mindennél jobban erre vágyott. A selymes érintéseire és a közelségére.
Valami szép lassan megölte őt. Marta belülről. Aki tehetett volna valamit ellene, az már messze volt. Kamijo amikor néha elaludt folyton Hizaki hangját hallotta, de mikor felriadt, csalódottan nézett körbe és érezte, hogy újabb képzelgés.
Elment örökre és soha többé nem kaphatta vissza.
tetszik...de nagyon szomorú T_T szépen írtad le erre tényleg büszke lehetsz=)
VálaszTörlés