Akai bara 03

3. fejezet: Viszontlátás

Már 1 hete laktam a palotában, Reita-samaval egy szobában. Az leső 2 napban nagyon féltem, hogy miként fognak hozzám viszonyulni a palotában, de hamar elfogadtak és beilleszkedtem. Igaz, hogy nem volt egy barátom sem. Nem éreztem magamnak egésznek és valami vagy inkább valaki hiányzott. Néha a hercegnek sikerült elfeledtettnie velem őt. Kaptam egy csomó ajándékot, kimonókat meg ilyesmiket. Viszont jobban vigyáztak rám. Elmehettem bárhová a környéken, de olyankor minimum 3 testőr kíséretében. Nagyon számíthat nekik a testi épségem.

Az ágyon ültem és olvastam egy érdekes könyvet, amiben mesék voltak. Szeretem az ilyeneket, mert fejben el tudom képzelni és olyan, mint ha megtörténne.

- Uruha – nyitott be Reita – Már megint itt vagy?

- Olvasok. – felemeltem a könyvet, hogy lássa – Mit szeretne?

- Már mondtam, hogy tegezz – mosolygott – Szeretnék neked mutatni valamit.

Leraktam a szekrényre, ami a kezemben volt, átkarolta a derekam és kimentünk a kertbe. Vakítóan tűzött a nap. Megállt egy gyönyörű vörös rózsabokor mellett. Az ágai törtek felfelé, a levelei nagyok és zöldek voltak, a virágai pedig hatalmasak.

- Ez a tied – nézett a szemembe – Eljegyzési ajándék.

Köpni, nyelni nem tudtam. Tetszett, de én egyáltalán nem akarok a férje lenni. És olyan furán is hangzik. De már nem vár senki. Nincs kiért nemet mondanom. Ő biztos törődni fog majd velem.

- Köszönöm – hajoltam meg.

- Szeretném, ha mindig boldog lennél.

Az arcomat simogatta. Behunytam a szemem és a kezéhez bújtam mire magához ölelt.

- Este ünnepség lesz ahol bejelentjük az eljegyzést. Legyél szép.

- Ez most olyan volt, mint ha mindig ronda lennék – fordultam el tőle durcásan.

- Nem úgy értettem. A te gyönyörűségedet semmi és senki nem múlja felül, csak most legyél ünnepélyesebb.

- Rendben.

Aztán leesett a mondata első fele és elpirultam. Meghajoltam köszönésképp és visszasiettem a szobánkba. Gyorsan lefürödtem és felvettem a legszebb vörös kimonót. A hajamba raktam néhány ékszert és az arcomra egy leheletnyi, de látható sminket. A tükörbe néztem és alig ismertem magamra. Remélem Reinek is tetszeni fog. Nem akarok neki csalódást okozni és azt se szeretném, ha rondának tartanának. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.

Tora POV

Azért voltam vele bunkó, hogy könnyebb legyen elengednünk egymást. Neki jobb, ha abban a tudatban él, hogy nem szerettem. De ez csak hamis álca. Valójában, belé szerettem a hosszú évek alatt, amíg egymás mellett voltunk. Még mindig emlékszem az első találkozásunkra. Mindig elmosolyodom ezen.

A szokásos gyakorlás után siettem a tóhoz, hogy örökre elnyeljen a mélység. Valami húzott magához. Már nem akartam küzdeni. Anyám is folyton azzal jön, hogy milyen sok gond van velem. És az apám halála is az én hibám. 5 éves koromban engem próbált védeni, amikor az ellenséges csapat katonái megölték. A szívem már így is üres volt. Hirtelen megláttam egy kisfiút a parton. Láttam rajta, hogy vacog.

- Miért vagy itt? – kérdeztem érzelem mentesen.

- Unalmas bent.

Nem szóltam többet. Megfogtam a kezét és visszakísértem a szobájába.

Nem hagyott nyugodni a fiú kisugárzása. Olyan elveszettnek tűnt. Mint egy porcelán baba, akivel nem játszik senki.

Akkor döntöttem el, hogy törődni fogok veled. Tudtam, hogy magányos vagy, mert anyám mesélt rólad. Az lett a célom, hogy felvidítsalak. Ha akkor nem találkozunk, akkor már nem élnék. Értelmet adtál az én mit sem érő életemnek.

Másnap megint láttalak. Az aranyhalakat nézted elmélyülten. Pont gyakoroltam, de amint észrevettelek odasétáltam.

- Már megint te? – kérdeztem kíváncsian.

Te csak bólintottál és visszasiettél. Nem tudtam, hogy kerülhetnék hozzád közelebb. Elérhetetlennek tűntél, mint egy ragyogó csillag az égen.

1 hétig csináltuk ezt, csak éppen egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Sétálni mentem a parthoz mikor meghallottam a vékony hangodat a folyóból, ahogy segítséget kérsz. Gondolkodás nélkül ugrottam utánad. Hamar elértelek és magamhoz szorítottalak. Csak az számított, hogy épségben kijuss. Egy belógó faágban kapaszkodtam meg és kihúztam magunkat a partra. Óvatosan megütögettem a hátad, mert köhögtél. Olyan voltál, mint egy elveszett kölyökmacska.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Ühüm. Köszönöm bátyó – mosolyogott rám.

- Máskor vigyázz jobban, ha lehet. – öleltem át – hogy hívnak?

- Ruru. Téged?

- Tora.

Nem vontalak felelősségre, mert csak egy gyerek voltál, aki még nem tapasztalt és nem félt semmitől.

Sokat voltunk együtt és közel kerültünk a másikhoz.

Kicsi Ruru, ha tudnád, mennyire hiányzol. Nélküled csak fél vagyok. Mint ha a szívem nem bennem lenne. Üresség.

Uruha POV

Reita bejött a szobába és alaposan végigmért. Elismerően nézett rám.

- Gyönyörű vagy – ölelt át – De félek, ha egy ilyen szépséget megmutatok másnak, akkor lecsapnak a kezemről.

- Nem fognak, nyugi – nevettem – Ha szeretnéd, akkor egész este el sem mozdulok mellőled.

- Rendben.

Megfogta a kezem és kisétáltunk a kertbe az emelvényre. Hirtelen mindenki elhallgatott és engem figyelt. Közelebb bújtam hozzá mire még jobban húzott magához.

- Figyeljen mindenki – mondta hangosan – Örülök, hogy ma el tudtak jönni. Szeretnék bejelenteni egy fontos dolgot. Elveszem Takashima Kouyout.

A jelenlevők csak tapsoltak. Egy rakat levegőt kifújtam annyira megkönnyebbültem.

Gésák játszottak sinkaszenen és egymással beszélgetett a sok vendég, akik közül nem ismertem senkit. Sokan felkértek táncolni, de olyankor Rei mondta, hogy nem. Már kezdtem unni mikor egy nagyon is ismerős alak tűnt fel. Tora. A szívem nagyot dobbant. Észrevett engem és hozzám sétált. Végigmért alaposan és a szemembe nézett.

- Szia, Kicsi Rurum! Herceg. – hajolt meg.

- Jó napot Tora-san! – biccentett Reita – Ti ismeritek egymást?

- Igen..nagyon is. – húztam el a szám – Szeretnék vissza menni a szobánkba, nem érzem jól magam. – hajtottam le a fejem.

- Megyek veled. Egyedül nem engedlek sehová. – a fekete hajú felé fordult – viszlát! Még találkozunk.

Fájt a szívem, mert tudom, hogy itt van. De azt sem szabad elfelejteni, hogy ő nem szeret. Ilyenkor legszívesebben sírnék..