Hire, kész lettem volna vele hamarabb is, de hát na ><
enjoy~
2. fejezet: Sayonara
Uruha POV
Sütött a nap. Az ágyamon ültem és gondolkoztam a nagy semmin. Komolyan, király vagyok. Az egyetlen ember, aki ezen is tud agyalni. Momo lihegve rontott be mire megszeppenve néztem rá. Látszott, hogy rohant, de nem tudom miért.
- Kouyou, holnap délután jön a király elvinni magával.
Ennyit mondott és már ment is vissza. Hogy mi?! Ilyen hamar? Tudom, hogy egyszer ez lett volna, de azt nem, hogy ilyen hamar. Eldőltem az ágyon és megint csak úgy voltam közben néztem a plafont. Annyira belemerültem, hogy kint beesteledett. Magamra húztam a takarómat és elaludtam a kételyeimmel együtt.
Az éjszaka közepén arra keltem, hogy odakint tombol a vihar. Az eső zuhog, a szél süvít és tépázza a fákat, az ég hangosan dörög és egy egy villám világítja be a szobát. A fejemre húztam a takarót és próbáltam nem a kint dúló természeti háborúra gondolni. A folyóba esős eset óta félek ezektől meg a víztől. Ilyenkor Tora mindig velem volt. Hiányzik, és ha arra gondolok, hogy ki tudja, meddig nem látom, a szívem összeszorul. A szememből elkezdtek folyni a könnyek, végig az arcomon és a kezemre hullottak. Gyorsan letöröltem és felültem.
Kinyílt az ajtó és Tora jött be óvatosan. Elfeküdt mellettem és magához ölelt. Bújtam, mint egy kiscica. Ki kell élveznem, amíg velem, van.
- Nyugi kicsi Ruru-chan. Itt vagyok veled. – suttogta a fülembe.
Hagytam, hogy elnyomjon az álom. Nem számított semmi, csak az, hogy velem volt. Szívesen megállítottam volna az időt, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
Másnap ugyan olyan idő volt. Nem ültem fel csak felé fordultam. A barna szemeivel rám nézett.
- Ma visznek el. – mondtam szomorúan.
- Így lesz a legjobb.
- Szóval neked ennyit jelent a kapcsolatunk. Fogadok, hogy örülsz, hogy megszabadulsz tőlem. Tűnj el innen!
A végét már ordítottam. Felállt az ágyról és kilépett az ajtón. Az ajtón ahol utoljára láttam őt. Összekuporodtam és elkezdtem zokogni halkan. Mire voltam jó neki? Biztos csak hülyített és nem is volt a barátom soha. Én buta meg elhittem. Olyan érzés volt, mint ha tőrt döftek volna egyenesek bele a szívembe aztán párszor meg is forgatták. Fájt ez az egész. Kintről hangos patadobogást hallottam. Az nem lehet, hogy ilyen hamar itt van. Gyorsan megmostam az arcom, felvettem a legszebb kimonómat és kifésültem a hajam. Kimentem végig a folyosón egyenesen a fogadó szobába. Illedelmesen meghajoltam az emberek előtt. Leültem és végig néztem rajtuk. 2 szamuráj között helyet foglalt egy orrkendős alak. Egész jóképű és titokzatos, de azért furi. Szerintem ő a király.
Apám csak elismerően nézett rám. Nem vártad tőlem, mi? Azért ennyit már megtanítottak, hogy ha idegen jön, akkor is jól kell kinézned.
- Reita-sama ő itt a fiam, Uruha. – mutatott rám.
Az orrkendős végigmért és elismerően hümmögött. Köszi, tudom, hogy jól nézek ki.
- Yuki-sama, késő délután indulunk, ha nem gond – fordult apám felé.
Ő csak megrázta a fejét. Eléggé feszült volt a légkör. Nem akartam semmit elrontani. Vágytam a palotába, mert itt már nem volt senkim.
- Bocsássatok meg, de akkor én visszavonulok a szobámba és pakolom a dolgaimat. – meghajoltam és elmentem.
Először a fióknak kezdtem. Lassan átpakoltam az utazó ládába. Csak apróságokat tartalmazott. Csattok meg ilyesmik. Serényen csináltam mikor az utolsót is a kezembe vettem, amit még Torától kaptam. Egy ezüst nyakláncot, amin egy szív lógott valami piros kőből és egy vízcsepp türkiz ásványból.
A szobámban ültem. A 10. szülinapomat ünnepelték, de én nem akartam senkit látni. 1 évvel több.. nem sokat számít. Magamhoz szorítottam a kedvenc nyuszi plüssömet és lecsuktam a szemeimet.
- szia, Kicsim! – nyitott be a fekete hajú – Hoztam neked ajándékot.
Elő húzta a zsebéből azt a láncot. Nagy szemekkel néztem rá. Felültetett és a nyakamba akasztotta óvatosan.
- Boldog szülinapot! – ölelt meg – A szív azért van, hogy soha ne felejtsd el, nem vagy egyedül. A víz az erőt jelképezi. A folyó sokfelé elágazhat, de mindig összefolyik és újra egy lesz belőle.
Figyelmesen hallgattam, amit mesélt. A legjobb születésnapom volt. Miatta. Széppé varázsolta.
- Köszönöm. – bújtam hozzá.
Elmosolyodott. Nem kellett több szó. A kötelék kialakult és megerősödött.
Sóhajtottam egy nagyot és bevágtam a többi közé. Jöttek a ruháim. Kinyitottam a szekrényt és megláttam az ajtóba vésve a neveinket kanjikkal.
Tora egy éles kést hozott. Először nagyon megijedtem. Nem tudtam, hogy mit akar csinálni. Kinyitotta a ruhásszekrényem ajtaját és elkezdte kaparni. Fél óra múlva kész volt a nevem. Gyönyörű katakanákkal írva. Mikor viszont elkezdte az övét meg vágta magát. A sebéből ömlött a vér és hamar olyan lett minden. Óvatosan megfogtam a kezét és a vizes edényhez húztam ahol lemostam és egy anyaggal összekötöttem. Nagyon megijedtem, de rajta nem látszott. Szó nélkül tűrte.
Visszament és befejezte az ő nevét is. Tudtam, hogy fáj neki ő még is tűrt.
- Tora-chan, miért csináltad? – kérdeztem nagy szemekkel.
- Azért kicsi Uruha, hogy tudd, minket nem választhatnak el. Együtt vagyunk egész, a másik nélkül csak fél.
Rögtön hozzá bújtam. Nem voltam egyedül. Tudtuk, hogy megtaláltuk egymást.
Hangosan bevágtam az ajtót. Ezek csak emlékek. Egy fájó jelené. Kimentem arra a helyre ahol először találkoztam vele. Nem érdekel, hogy megázok vagy beteg leszek. A lényeg, hogy itt vagyok. Most már teljesen magányosan.
Valaki átölelt hátulról. Kicsit összerezzentem aztán rájöttem, hogy egy embernek van ilyen kellemes és meleg bőre.
- Meg fogsz fázni. – suttogta a fülembe.
- Nem érdekel. – hajtottam le a fejem.
- De engem igen.
- Persze… te csak meg akarsz tőlem szabadulni – mondtam gúnyosan – De már nem kell sokat várnod. Pár óra és örökre itt hagylak. Azt csinálsz, majd amit akarsz… nélkülem.
Fájtak, ahogy kimondtam, de muszáj volt. Így már tény lett. Felálltam mellőle és a szobámba mentem. Nekem volt igazam… Utánam jött volna, ha szeretne.
Nem akartam látni senkit. Elegem volt mindenkiből.
- Uruha, menned kell. – szólt be apám.
Bólintottam. Elindulok ki. A szolgák hozták a csomagokat és felpakolták a lovas kocsira. Beültem Reita mellé és néztem ki az ablakon. Az esőcseppek sűrűn estek. Még arra sem volt képes, hogy elbúcsúzzon tőlem. Szomorúan lehajtottam a fejem. Igen. Ennyit számítok neki. Nem akarok emlékezni a vele töltött időre. soha többé. Amint megérkezek a palotába, azon leszek, hogy felejtsek, hiszen innentől egy új élet vár rám.
Apám és anyám az eresz alatt álltak és integettek. Itt kell hagynom mindent. Az otthonomat. A gyerekkoromat. Torát és mindent, ami ide fűz.
Az emlék veszélyes tű a szívnek.
A kocsis felkiáltott és lassan elindultam. Ég veled Tora… már tudom, hogy szeretlek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése