Az énekes elbűvölve nézte a gitárost. Érinteni akarta. Szerette volna ha a szíve érte dobog. Félt az érzéseitől amik megbéklyózták a szívét és nem akarták elereszteni. De lehetetlennek tartotta hiszen a vámpíroknak nincs szíve. Vagy mégis, egy eldugott zugban. Dobogott és ezt ő is érezte oly’ sok év után. Mások voltak. Hizaki testében dübörgött az éltető vér és élt. Őt viszont csak a magány éltette és az örök remény, hogy talán megváltozhat, de tudta, hogy ez lehetetlen.
Már maga sem emlékezett miért szerette meg. Amikor beszélt, a hangja bársonyként simogatta a fülét. Mikor véletlenül a bőréhez ért, érezte a puhaságát és hívogatta magához.
- Kamijo, ma jössz ki Jasmine sírjához? – kérdezte Hizaki reménykedve.
- Megyek.
- Akkor próba után várj meg.
Tudta, hogy a gitáros szíve örökre a halott társuké. Már nem voltak érzései csak a mérhetetlen fájdalom és hiány.
~
A sírnál álltak némán. A langyos tavaszi szél az arcukat simogatta. Hizaki szemeiből folytak a könnyek. Csak a szipogása törte meg néha a csendet. A rossz idő ellenére, egy kis helyen pont rájuk sütött a nap. Kamijo tudta, hogy ez Jasmine ajándéka. Mindig szeretni fogják egymást.
Örökre elvesztette őt~
TT_TT am tetszett=D
VálaszTörlés