Without a trace

asszem látszik, hogy megint milyen hangulatom van

Ruki POV

Tudjátok, mindenkinek az életébe kell egy támasz, aki megvéd és megvigasztal a nehéz időkben. Akire számíthatsz bármikor és sosem hagy el. Egy biztos pont. Nekem ilyenem sosem volt. Mindig egyedül néztem szembe a legrosszabb dolgokkal és a magánnyal. Néha jól jött volna egy bátorító ölelés vagy csak egy aprócska szó.

A szüleim eldobtak maguktól, amikor megszülettem. Szegények voltak így is és kinek kell egy gyerek? Csak még jobban nyomorba dönteni őket.  Ezután kerültem a keresztanyámhoz. Boldog gyerekkorom volt.

Tinédzserként viszont valami megváltozott. Minden nagy balhéban benne voltam. Nem direkt, csak lázadtam. Játszottam a nagy szabad magányos fiút, akinek nem parancsolhat senki és nincs semmi gondja. Egy ideig ment is. Aztán rájöttem, hogy mindenkinek csak teher vagyok. Egy elviselhetetlenül nagy kínszenvedés és nem értek semmihez.

Amint lehetősem adódott rá, elköltöztem Tokióba. Nem volt pénzem se semmim. Végül megismerkedtem Reitával a menő basszusgitárossal és Uruhával a lányos szólóssal, aki bárkit megkaphatott. Egyik nap felfigyeltek a hangomra. Így alakult meg a The GazettE. Az évek során még hozzánk csapódott Yune és Aoi. Mi öten elválaszthatatlanok lettünk. A hírnév kapujában viszont a dobosunk kilépett. Soha nem mondott semmit, de az utóbbi időben láttuk rajta, hogy nagyon megviseli ez az egész. Aztán jött a helyére Kai. A zenekarunk befutott.

Már majdnem 10 éve ennek. A szívemben megint előtört a fájdalom. Próbáltam elnyomni, de nem sikerült végleg. Újra a nagy gödör szélén egyensúlyozok, de most nem lesz erőm távolabb menni a végétől. Csak húz, magával én pedig nem küzdök. Belefáradtam.

Az ágy szélén ültem a kezemben egy nagy késsel. Most kell véget vetni mindennek. Amíg van erőm ehhez. Mélyen a kezembe vágtam a pengét és végig húztam magamban. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hát itt a vége. Néztem, ahogy körülöttem minden vörös lesz az én véremtől. Párszor még megvágtam magam. Kezdtem nagyon elfáradni. Hátradőltem. Nem éreztem a testemet. Lassan lecsukódtak a szemeim és át adtam magam az örök sötétségnek. Egyáltalán nem féltem. Megváltás volt a szívemnek.

Már mindenkitől elbúcsúztam külön levélben. Tudom, hogy haragszanak rám, de egyszer meg kell érteniük.

Van, amikor érzi az ember, hogy nincs helye a világon. Üresség tombol a szívében. Nem tud szívből mosolyogni az emberekre. Semmi sem melegíti fel a lelkét.  

Menj, ha menni akarsz, de tudd, senki nem vár vissza.